Reggeli gondolatok....

Minden évben elvitték szülei Martint a nagymamájához a nyári szünetben.
Egy nap a fiú azt mondja a szüleinek:
- Most már elég nagy vagyok. Mi lenne, ha idén egyedül utaznék a nagymamához?
Rövid beszélgetés után a szülők egyetértenek.
Kikísérték a vonathoz, álltak a peronnál, integettek, majd osztogattak néhány utolsó tippet, miközben Martin azt gondolta: tudom, hogy ezt már százszor mondtad nekem...!
Mielőtt elindult a vonat az apa azt súgja:
-Fiam, ha hirtelen rosszul érzed magad, vagy félsz, akkor itt van neked! És valamit Martin zsebébe tesz.
A fiú most először ül egyedül a vonaton szülei nélkül...
Látja az ablakon a tovatűnő tájat, körülötte idegenek rohannak, zajt csapnak, jönnek mennek, sétálnak ki a kabinból. Jön a kalauz, megszólítja, hogy egyedül van... Egy ember még szomorúan is néz rá...
Egyre jobban rosszul érzi magát...
És most fél.
Lehajtja a fejét, az ülés egyik sarkába kuporodik, könnyek jönnek a szemébe.
Emlékszik rá, hogy az apja tett valamit a zsebébe.
Remegő kézzel keresi, egy papírdarabot talál, kinyitja:
„Fiam, az utolsó kocsiban vagyok”
Így van ez az életben...
Hagynunk kell a gyermekeinket menni, önbizalmukat kell erősíteni és bíznunk kell bennük...
De mindig az utolsó szekéren kellene lennünk, hogy ne féljenek...
Jó, ha a gyermekeinknek őrangyalként viselkedünk. És mindig, egy életen át.
/szerző ismeretlen/